Bejelentés


Drégelyvár Alapítvány Apródok nyomában

WEBSHOP:










Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Szavazás




Irodalmi szemelvények

Arany János: Szondi két apródja

 

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja

Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom

Tetején lobogós hadi kopja.

 

Két ifjú térdel, kezükben a lant

A kopja tövén mintha volna feszület

Zsibongva hadával a völgyben alant

Ali győzelem ünnepet ület

 

„Mér nem jön Szondi két dalnoka, miért?

Bülbül-szavú rózsák két mennyei bokra?

Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,

Odaillőt egy huri nyakra!”

 

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant

Zászlós kopiával a gyaur basa sírján

Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,

És pengeti, pengeti sírván.

 

...S hogy feljöve Márton az oroszi pap,

Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:

Add meg kegyelemre, jó Szondi magad!

Meg nem marad itt anyaszülte.

 

„Szép úrfiak! Immár e puszta halom,

E kopja tövén nincs mér zengeni többet:

Jertek velem, odalenn áll nagy vigalom,

Odalenn vár mézízű sörbet. –„

 

Mondjad neki Márton, ím azt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézusa kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.

 

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,

Mit csak terem a nagy szultán birodalma,

Jó illatú fűszer és drága kenőcs...

Ali győzelem ünnepe van ma!”

 

Hadd zúgjon az álgyú! Pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpked a gránát,

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

Töri Drégel sziklai várát.

 

„Szép úrfiak! a nap nyugovóra hajolt,

Immár födi vállát bíborszínű kaftán,

Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:

Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”.

 

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsű marhát máglyába kihordat,

Harcos paripái nyihognak alant:

Szügyeikben tőrt keze forgat.

 

„Aztán-no, hisz úgy volt! Aztán elesett!

Zászlós kopiával hős Ali temette:

Itt nyugszik e halmon, - rövid az eset –,

Zengjétek Alit ma helyette.”

 

Két dalnoka volt, két árva fiú:

Öltözteti cifrán bársonyba puhába:

Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –

Véle halni meg, ócska ruhába!

 

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó:

Leány-arcotok nap meg nem süti nála:

Sátrában alusztok, a széltül is ó:

Fiaim, hozzá köt a hála.”

 

Hogy vítt ezrekkel! Hogy vítt egyedül!

Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:

Jó kardja előtt a had rendre ledűl,

Kelevéze ragyog vala balján.

 

„Rusztem maga volt ő...s hogy harcola még,

Bár ágyugolyótul megtör ina, térde!

Én láttam a harcot!...Azonban elég:

Ali majd haragudni fog érte.”

 

Mint hulla a hulla! Veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ő álla halála vérmosta fokán,

Diadallal várta be végét.

 

„Eh! Vége mikor lesz? Kifogytok e már

Dicséretéből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! Vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak.”

 

Apadjon el a szem, amely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte.

Irgalmad, óh Isten, ne legyen övé,

Ki miatt lőn ily kora veszte!

 

 

 

 

A drégelypalánki varga (népmonda)

Sandalogva nézi Ali Drégely magas várát,

S hogyha volna, tudom tépné dühiben szakállát

Mert a basát szörnyen bántja,

Hogy nem juthat föl a várba,

Noha romba lőve már odafönt a bástyák.

Vágtatnának, hágtatnának, kúsznának a hegyre;

Utjokat itt szikla állja, ott vízmosás medre.

A magasság és a mélység

Mind legyőzetlen nehézség,

S főképpen a század fák vad rengetegje.

Dörmög Ali: „Bizony igaz, hogy nehéz a várat

Elfoglalni, bár falai papirból volnának.

Jól működtek bár az ágyuk,

A romokra szánkat tátjuk,

Míg felülről Szondyék nekünk fittyet hánynak.”

S ahogy ekként tépelődik, és már attul retteg,

Hogy megjön a – selyem zsineg, ha soká lesz veszteg,

Sátra előtt zsivaj támad,

S látja, hogy ott mint cibálnak

Őrei egy idegent, ki nyárfaként reszket.

„A palánki varga vagyok!” egyre kiabálja,

„Vezessetek engemet a pasa sátorába!

Fontos titkot mondok neki:

Ha szavamat nem követi,

Istók uccse soh’sem jut a drégelyi várba!”

„No hát beszélj! Gyaur kutya!” – a basa rámordul,

Összehuzva szemöldökit rettenetes zordul.

„No hát beszélj, de ha szavad

Nem mondaná az igazat,

Rút, bozontos kobakod föld porába fordul!”

S kardjához kap Ali bassa, s fejéhez a varga;

Ijesztésül Ali basa, ijedten a varga.

De azután, ahogy látja,

Hogy a basa ki nem rántja

Görbe kardját, igy beszél, szemét hunyorgatva:

„Ali basa, hatalmadat bámulva csodálom,

Mint sáska, ugy tanyázik sereged a határon,

Ágyudnak bömbölése

Versenyez a menydörgéssel,

Már nem is vár Drégely-vár, hanem csupán várrom.

De hiába lőtted rommá adaát a várat,

Sereged a Kecskehegyről által nem ugrálhat,

S hasztalan a kartács, bomba,

Míg föl nem jutsz az oromba,

Szondy György s kis csapata bizony csak fitymálnak.

De mondanék neked egyet, kettő lesz belőle!

Van ám egy út, mely fölvezet oda a tetőre.

Vargabetüs út, mondhatom,

Ám én fölvezetlek azon,

De mit kapok majd ezért: bor lesz-e vagy lőre?

„Megfogadom a próféta fényes szakállára!”

Szól a basa – „megfogadom magára Alláhra!

Hogyha oda vezetsz minket,

Kapsz jutalmul annyi kincset,

Amennyi csak belefér terebély-irhádba.”

„Éppen elég volna ennyi!” – motyogta a varga

Bő potrohát vigyorogva végég simogatva,

S gondolva a jövendőre,

A ráeső kincs esőre,

Kellemesen viszketett két kicserzett marka.

S cihelődnek, rezgölődnek immár a táborban,

Páncél zörren, fegyver csörren, lovak lába dobban;

Fasudárbul, törzsökébül

Faltörő kos, lajtra készül,

S megmártják a nyilakat szortyogó szurokban.

A vargával csinján bánnak, mint a himes tojással,

Mézes sörbettel itatják, etetik pláffal.

S mielőtt a hajnal feljő,

Megzizzen a sűrű erdő;

Madár rebben, fut a vad, rémült rianással.

Rengetegnek sötét alján, vágások mélyében,

Lankás lejtőkön keresztül, irtások mentében

Vezeti a varga őket,

Merre Szondy hős a nőket

S gyermekeket küldte el – gondos várurképen.

S hogy a hajnal bibor-özönt önt szét a határon,

Ali előtt állong-tátong a vár, azaz vár-rom.

És kirohan Szondy rájok …

Hisz a többit jól tudjátok!

Hős halálát zengeni meg sem is próbálom.

Szondy Györgynek nemes vérét sivó föveny szivja,

Hült tetemén a pogány is részvét könyét sirja; –

De előjön söndörögve

A varga, ki egy üregbe

Rejtőzött a harc alatt, s célozgat a – dijra.

Ali basa beviszi őt kincses sátorába,

Hol a sarcoltarany, ezüst hever garmadákba,

Megtömet ott egy nagy zsákot…

Varga szemet, szájat tátott,

S teli holddá kerekült mosolygó orcája.

Azt se tudja: aluszik-e vagy álmot lát ébren,

Ennyi kincsről fogalom sem vala szűk eszében.

S hogy a zsákot szinig tömték.

És még csak le sem fölözték,

Majd kiugrott bőriből kapzsi örömében.

No de erre nem volt szükség. Ali rákiáltott:

„Itt az arany, de szeretem ám a pontosságot

Jutalmad lesz annyi tallér,

Amennyi az irhádba fér,

Ezt igértem neked én, és szavamnak állok.

Ragadjátok őt s vigyétek, – nyuzzátok meg mindjárt,

Hadd láthassuk pontosan, hogy neki mennyi kincs járt!”

S bár szabódik, bár vergődik,

Tőtől talpig lefejtődik,

S ordas bőre tömve van aranyakkal immár.

És Ali szól: „Eltemettük Szondyt méltóképpen,

Sirja felett zászlós kopja lobogjon a szélben.

Ám ki mint ez álnok varga,

Honfitársat is eladja,

Annak a jutalma ily csúfos halál légyen!”

A drégelyi várhegynek egyik oldalából

Gránátokat mos ki néha a zuhogó zápor:

Megkövesült vércsöppjei Szondy hős szivének

Azért oly lángpirosak, azért oly kemények.

Hova pedig a vargát dobták – temetetlen,

A „Vargató” bűzlik ottan; sara feneketlen.

Gránát lett a hősi vérbül, s az áruló vére

Dögletet hoz ma is az egész vidékre.

 

Luby Sándor feldolgozása

 

 

 

 

Drégely vár elárulása (monda)

Régen ostromolja Ali Drégely várát,

Régen érzi a magyarnak öldöklő csapását.

Bosszankodik szörnyen dúl-fúl haragjában,

Hogy ez kis vár oly sokáig áll az Ő útjában.

Uram, Ali basa, törökök vezére,

Mit adnál ha lesimulna homlokod redője,

Ha kezedbe adnám a győzelem kulcsát,

s felfedném előtted Drégel titkos útját.

Jutalomból Varga annyi aranyat kapsz,

Amennyi a bőrödben elfér; ha a várba juttatsz.

Tetszik e szó a Vargának,

ennyi aranya nincs a Magyar Királynak.

Elérkezett a nap a győzelem napja,

Mikor a Varga díját oly dúsan kapta.

Megjelent a várban, mindenki látta,

hogy az örömtől mint piroslik mind a két orcája.

Te elérted célod, had érjem el én is,

Megegyezni mindkettőnknek igazság meg szép is.

Fogjátok meg tüstént, húzzátok le bőrét,

Töltsétek meg csillogó arannyal,

Az alkuvás szerint.

A Varga bőrét azonnal lehúzták,

S megtömték tetejéig csillogó arannyal.

Igy járt a vén Varga amért hazát árult,

Tanuljatok gonosz szivnek gonosz példájából.

 

 

 

 

Drégelyvár elestéről (monda)

Nézi, nézi Ali Drégely várát,

mert ismeri a magyarok bátorságát.

A magasság és mélység ez rettentő két ellenség.

Gondterhelt a basa arca,

Mártont, az oroszi papot hivatta.

Menj fel a várba, mond meg a védőknek,

Adják fel a várat, s Ali basa kegyelmez.

Szabadon mehetnek, Allahra esküszöm,

hogy a török meg nem támadja őket.

Elment a pap az üzenettel,

a várban a kapitánynak mondta el.

Szondy azt a választ küldte a basának,

hogy Ő élve fel nem adja a várat.

Hazájához hű lesz, az esküjét megtartja,

hogy a várat utolsó csepp véréig védeni fogja.

Megindul az ostrom, tizezer a török,

ugy lövik a várat, hogy még a föld is remeg.

A falak erősek, a védők edzettek,

már több támadást vissza vertek.

Sátrában dühösen járkál a basa, oly sok vesztesége van,

s a vár nincs elfoglalva.

S ekkor elárulják neki a vár leggyöngébb részét,

melyet a törökök egy titkos úton megközelitik.

Mikor a vár leggyöngébb része leomlott,

Szondy a megmaradt katonáival a kapuhoz rontott.

Kirohan a várból a kiscsapat,

hull a török kardjaik alatt.

Szondy térdét golyó éri, térdre roskad,

de kardjával még akkor is halált osztogat.

Győzni nem tudtak a túlerővel szemben,

meghaltak mind a százötvenen.

Ali basa parancsára a hős Szondy testét koporsóba teszik,

S szemben a várral egy hegy tetején, ipolyi homokba temetik.

 

 

 

 

Drégely vára

Nógrádi hegytetőn,

Egykoron büszke vár,

Mára ledőlt falak,

Néma romhalmaz áll.

 

Véres történelem,

Egy apró részlete.

Szondy, hős vitézinek,

Szomorú nyughelye.

 

Hatalmas sereggel,

Midőn jött az ellen,

Maréknyi a várvédő,

De nem hátrált egy sem.

 

Harcoltak végsőkig,

Utolsó csepp vérig,

S inkább meghaltak,

De kitartottak végig.

 

Négy hosszú nap volt,

Reménytelenségben.

Százszoros túlerő,

S kegyelem nincsen.

 

Midőn a vár elesett,

A győztesek serege.

Méltón tisztelegve,

Vitézinket temette.

 

Szondy várkapitányt,

A nagy budai pasa,

Tenkezével helyezte,

Végső nyugalomra.

 

Mementóul a hegytetőn,

Ledőlt romos falak.

Komor nyugalommal,

Őrzik a titkukat.

 

Szondy sírhelyénél,

Elidőzöm csendben.

S vitéz tette előtt,

Főhajtással tisztelgem.

 

 

 

 

Kölcsey Ferenc: Drégel

Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek,

Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?

Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?

Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?

Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng

Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.

Ah de romod tetején az örök hír égi virága

Csillagi fényében századok óta virúl. Cseke, 1825. május

 

 

 

 

Czuczor Gergely: Szondi

Mely had kel a drégeli völgyön elé,

S vet vérszemeket hegyi vára felé.

Ádáz Ali tábora durrog alatt,

S rombolja tekékkel a sziklafalat.

Vajh támad-e hős,

Oly bátor, erős,

Kit nem bir ijesztni veszélyzaj?

S nem hat szüvére haláljaj?

A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,

Hódulnia kell, vele szembe ha száll.

 

Jó Szondi parancsol az ormi lakon,

S buzdítja vitézit az őrfalakon;

Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,

Jelt ad Ali, s népe reája rohan,

Van harczi zavar,

Helyt áll a magyar,

Vérben hörög a török és vész,

Döbbenve vonul tova más rész,

S Drégel valamint ama gránit orom

Rongálva ugyan, de megáll szabadon.

 

Új harczra megy edzeni Szondi magát,

Vágy hallani harczriadói dalát,

S apródinak int, de remegnek ezek,

S a két dalos ifjú igyen kesereg:

„Jó gyámolapánk,

Nagy vészbe jutánk,

Nincsen ki elűzze fejünkről,

Fussunk el e mostoha helyről,

Hajt kínos igába a durva pogány,

Vagy lángdühe fegyverek élire hány.”

 

Mindkettejök oly deli, s fürge fiú

Jó Szondi kegyenczei, s ez neki bú,

A vár bekerítve, bocsássa, hová?

Vész éri, ki mer szakadozni tova.

„Édes fiaim,

Kis dalnokaim,

Nincsen hova mennetek út már,

Ad még menedékhelyet e vár,

Míg víni hadam megy a völgybe velem,

Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”

 

Igy Szondi.

Körötte kis őrhada gyűl

S részével az elleni hadba vegyűl.

Küzd, harczol! előtte s utána halál

Kín jajja liheg, hova kardja talál.

„Hol hadfejetek?

Hozzá sietek.

Keljen velem önmaga bajra.”

Kész ott Ali a viadalra.

Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,

A bég sebesülten odább futamik.

 

Álgyuk törik újolag a falakat,

S már külsejök össze halomra szakadt,

Lobbot vet a vár magas ormozata,

S a láng harapó dühe szertehata,

Toldúl Ali fel,

Rá Szondi kikel,

Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág,

S már látja, hogy a csatahely tág,

Nincs egy török, aki megállani mer,

Száz van, ki lesújtva mögötte hever.

 

Drégelre fel ím Ali küldte követ

Zászlósan Oroszfalu papja siet,

Néz Szondira búsan a jámbor öreg,

S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:

„Oh drága felem,

Jer, Szondi, velem,

Enged szabadon Ali menned,

Nincs, látod ugyis, hova lenned,

Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,

Kíméld meg utóbbi javunkra magad.”

 

Jó Szondi a jámbor atyára borúl,

S lágyúl szive, majd hamar elkomorúl,

Kardjára csap, égre felölti kezét,

S mond a törökökre szegezve szemét:

„Esküt fogadok,

E helytt maradok,

Nincs alkum örökre pogánnyal,

Játszik szava s kénye hazámmal.

Míg e kar acélt bir emelni, velek,

Élj boldogul! - én viadalra kelek.”

 

A bég, mivel állni akarta szavát,

A várnagyi válaszon ette magát,

"Hát vesszen el, a ki szavamra nem ád”,

Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.

Egyszerre ropog

Húsz álgyutorok,

Vársarkon az őrtorony eldől,

S öl részt a maroknyi seregből,

Jancsár, spahi, s asszap üvöltve tolul,

S a vár bekerítve szükebbre szorúl.

 

Többször viszonoztatik a rohanás,

Drégel maga már hamu s sziklarakás.

Vív a magyar, és sebes arczra terűl,

Sírnak kis apródjai Szondi körül.

Mint bérci fenyő

Rendíthetlen ő,

Apródaiért öli csak gond,

S mellette vitézeinek mond:

„Küldjétek el a fogoly ozmánokat,

S hozzátok előmbe a főrabokat.”

 

Kettőnek aranyban ajándokot ad,

És drága szegélyzetü nyestkaczagányt,

Öltözteti dúsan a kis fiukat,

S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:

„Üdvözlöm Alit,

Kit bosszu hevit,

Elszenvedem, öntse ki bár rám:

Csak szánja meg két kicsiny árvám,

Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom

Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”

 

Drégel közepén sürü füst gomolyog,

A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,

Mindent megemésztete Szondi vele,

Amely javat ott takarítva lele.

Majd kardot emel,

Ménólba megy el,

Nyerges Daliát üti szűgybe,

A többit is átdöfi rendbe.

S mond: „földiimet soha, Szondi lován

Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.”

 

Dolmányt aranyost veszen és süveget,

S állítja nyomába a kis sereget,

Istent velek, esve le térdre, imád,

S hallatja utószori búcsuszavát:

„Rontsunk ki tehát,

Szebb látni halált,

S honnért tusakodva kimúlni,

Mint gyáva sok életet unni."

Hű társaim! itt van az óra, jerünk.

Isten kegye járjon örökre velünk.

 

S dárdásan előre hajúlva nyomúl,

A sok dühös ozmán elébe tolúl,

Hozzá torolatlanul érni ki mer?

Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.

Lábán seb esik.

Térdére esik,

Karjában erő lobog, öl, ront,

Míglen sok ütött sebe vért ont,

Hajh! még szive nem, hanem élete fogy,

S dárdája kezébe szorulva lerogy.

 

A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,

A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,

A hegyre temette a hős tetemet,

S dárdát maga tűze le sírja felett;

Ott szendereg, ő,

A harczkeverő,

Kit nem bira győzni veszély, baj,

Nem szálla szivére haláljaj;

Most a maradék magyar áldja nyomát

S enyhítgeti mennyei béke porát.

 

 

 

 

Jobbágy Károly: Drégely

Úgy menni harcba, hogy a zord halál csak eshetőség, balszerencse dolga, s mások vérében, testén átbotolva a győzelem s az élet fénye vár. . . Úgy állni meg a gépfegyvergolyók sikongató és füttyös özönében, - mintha egy kertben állnék meg csak éppen – ¬figyelni ezt a fényes dáridót. . . s ahol maga a kis repesz - temérdek, vakon hinni, hogy semmi baj nem érhet, hogy nem bukhat el senki senki más itt, csak mindig ő, az ellenség, a másik. . . - nem hősiesség, inkább őrület! s csak aki részeg, az gondol ilyet. Csak aki részeg rumtól, vagy pedig akit belül vad indulat hevít, az bízik vakon - nem az ügynek éppen, de - önmagának végső győzelmében. Mégis, engem és annyi életet ez a remény hajtott a pusztulásba, hogy "bárki hullhat holtan itt rakásra, de én nem, nékem más rendeltetett". -. O, édes, fényes, biztató remény! Kendő vagy te az elítélt szemén. A bennünk élő, forró ösztönök csodája vagy, el nem múló, örök. És az benned a leginkább csodás, hogy mikor nincsen kiút semmi más, s a szem is már a sírgödörbe lát, te bontod ki az élet zászlaját. Az életösztön véghetetlen úr. Az öngyilkost a víz szinére húzza s ha tud, úszni kezd öntudatlanul; a méreggel telt edényt összezúzza. . . Ijeszt, megrettent s ha kell, bátorít, velünk és értünk vívja harcait.

2

Ezt a belülről őrködő erőt ütötte félre a százötven ember ott Drégely alatt, négyszáz év előtt. - jelképpé nőve a történelemben. Csak aki hibbant, kötözött bolond, csak az nem tudta sorsát ott előre, hogy a halál az ő testére ront. De egy sem próbált megfutni előle. Ott egy fikarcnyit nem remélhetett senki se, hogy a holnapot megéri. . . de mást védtek már, - nem az életet, hanem hogy legyen mért másoknak élni. A szemük előtt nem a győzelem és nem medálok arany fénye égett, csak az, hogy minél kevesebb legyen, ki felperzseli sorra a vidéket, aki az asszonyt és a szűz leányt halomra dúlja, - ki a férfinépet rabláncra fűzi s viszi valahányt vad idegenbe, vert, örök cselédnek.

Hogy féltek-e? Hát féltek biztosan. (Mind hazudik, ki félelmet nem ismer.) Ott dörömbölt az agy boltozatán az életösztön, talán hogy segítsen, és kínált mindent, ezer ötletet: . . . az árulást. . . a nagy szultán kegyelmét. . egy fehér zászló kincset érhetett, de... nem lelt senki ott zászlóra kelmét. Mert nem becsülte azt az életet, mit janicsárok parancsára élhet. (Bár eddig is csak épp úgy élhetett, amilyen élet jutott a szegénynek.)

3

Százötven ember. Gyönge tíz brigád, (több dolgozik egy-egy építkezésen) kik sosem jártak felső iskolát - a történelmet tanítják ma nékem. Parasztok, szolgák, kis kézmívesek lépnek elém a sebhelyük mutatva, hogy hát a sebhely miért is esett? - és volt értelme nem borulni hasra? - hogy volt értelme "az édes haza s Krisztus" nevével elesni egy szálig? - hogy biztos-e az ország sorsa ma, vagy ismét véres csatatérré válik? Azt kérdezik, hogy készülök-e én példájuk nyomán halni, hogyha kéne, szülőföldemnek kiégett gyepén, fejem agyagos göröngyökre téve. S ki tizenhat év sok óráin át (munka után is egyetemre jártam) tanultam, - szíttam olyan tudományt, mely védelemnek jó lesz e hazában? Elnézem őket. Öseim talán. A szavak lágyan, palócosan szólnak. Drégelypalánki öreg nagyapám beszélt így régen még, vígasztalónak. Az a vidék, mely magasra emelt, így jön el értem, felveri a házam. Ki multjában e példákon nevelt, most arra int, hogy jövőjét vigyázzam. 4 Én nézek, lesek minden rebbenést. A szemem itt el nem kerüli semmi. Úgy figyelem a sárguló vetést, hogy ki próbálja kezét reátenni? S hogy ne jöhessen újabb szolgaság, arró1 beszélek, ami ellentéte: a testem minden apró pórusát kitárom most a Szabadság elébe. Öt hirdetem, hogy mint a levegő, olyan szükséges fogalommá váljon. S szívem mélyéből buggyannak elő, mik összeforrtak véle e világon: a legragyogóbb szavakat szedem össze, jövőnket méltóként mesélje, hogy aki hallja, rabja is legyen és ne fogadjon semmit el cserébe, csak azt, amit a szó értelme ád: Írásszabadság - nem kell magyarázat! Harcoltunk érte százéveken át, kimondjuk, s már a szó kelt maga lázat. Szólásszabadság - tudjuk mit jelent. S öt év elég volt rá, hogy jogainknak értelmét lássuk, s azt, hogy nem lehet nélkülök élni. - Meghalunk mi inkább. . Ilyen szavakból építem fel én a költeményt. Legyen a népnek bástya! Nem langyos rímek gyűjteményeként rakosgatom riadtan és vigyázva. Zúduljon! - mint az ekszkavátorok nagy puttonyából a beton a vasra; így nőljön - míg a nagyvilág forog ¬- igényünk tornya minél magasabbra. S ha úgy jön - nálunk ilyen a szokás ¬- nem mondjuk azt, hogy "hősi lesz a népünk", csak egyszerűen, mint akárki más, a drégelyiek őrhelyére lépünk. Mióta élünk - kívül, vagy belül, e vidéken csak háborúban éltünk. Helyünk megálltuk mindig emberül, nincs hát miért egy pillanatra félnünk. Itt négyszáz éve az orosziak s akik Dejtáron, Vadkerten születtek, eltorzult arccal nézték, mint halad a friss búzában az, ki nem vetette. A munkát védték, amit két kezük és izzadtságuk ott körül teremtett. A nép ezt védi mindíg, mindenütt, s nem harcol az, ki semmit, soha nem tett. Csak aki alkot, az tudja, milyen keserves, művét elpusztulni látni. . . hogy zubog fel a vér ereiben és nekitámad, legyen az akárki. így védi fészkét a félénk madár, a farkas. . . és ha kell, a békés ember; így azt, aminek hiányában már a nyugodt fekhely és a béke sem kell: a kőműves a felrakott falat; a földműves az idei vetését, szenét a bányász lenn a föld alatt; a szerető - kedvese nevetését; az asszony otthon a mosott ruhát, a tanító a tanítványt vigyázza; férfi és nő és gyermek egyaránt, akár a gazda, úgy ügyel a házra. . . S a költő: meghal azokért, ha kell, kik megértik, hogy mit rejtett a versbe; a népéért, akiről énekel, s az eszméért, mely versre feltüzelte.

Budapest, 1952



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?









Hírek
Keressenek bennünket a Facebook-on is!

Drégelyvár Alapítvány https://www.facebook.com/pages/Dr%C3%A9gelyv%C3%A1r-Alap%C3%ADtv%C3%A1ny/509485642465773

tovább >>


DRÉGELYVÁR ALAPÍTVÁNY

A DRÉGELYVÁR ALAPÍTVÁNY kuratóriuma megköszöni mindazoknak, akik személyi jövedelemadójuk 1%-át a vár felújítására ajánlják fel. Adószám: 19667410 – 1 - 12






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!